KÁDAS SZILVIA KIÁLLÍTÁSA

 

Megnyújtott gyökerek, avagy: művész a purgatóriumban – ezt az alcímet lehetne adni ennek a kiállításnak. S hogy miért, az kiderül majd e rövid ismertetés során.

Korombeli nyíregyháziak bizonyára emlékeznek erre a két névre: Kádas Viktória újságíró, a 70-es években a Kelet-Magyarország munkatársa és Kádas István grafikusművész. Az ő lányuk az itt látható képek alkotója, Kádas Szilvia.

Mondhatni, ilyen fészekből nem lehet nehéz lendületet venni a művészi szárnyaláshoz, a családi háttér azonban, legyen bármennyire inspiráló és támogató, önmagában még nem biztosíték a sikerre. Sok minden más is kellett hozzá, hogy Kádas Szilvia azzá váljék, aki: az Amerikai Egyesült Államokban élő és alkotó magyar grafikusművész, illusztrátor, New-York Állam állami egyetemének tanára. Több mint egy évtizede él és alkot az Egyesült Államokban, ott végezte egyetemi tanulmányait, ott szerzett doktori fokozatot és eddigi tárlatainak többségét is ott rendezte.

Több mint egy hónappal ezelőtt kértek fel ennek a kiállításnak a megnyitására, így hát volt időm néhány levelet váltani vele. Amiket most itt elmondok, egyrészt az ő válaszai, amelyeket kérdéseimre adott.

Először a családi háttérről volt szó. A versek szeretetét édesanyjától örökölte, ő volt, aki bevezette a költészet világába. Ez volt gyermekkora egyik legszebb és legmeghatározóbb élménye. A másik folyamatos gyerekkori élmény szinte természetesnek tűnt, hiszen apja grafikái közé született és azokkal együtt nőtt fel. Mire leérettségizett, már minden lényeges dolgot tudott a különböző technikákról; ismerte a rézkarc, a litográfia és a szitagrafika elkészítésének módjait. Mégsem „Kádas István lányaként”, az ő stílusának továbbvivőjeként jelenik meg előttünk művészete. Az eltérő stílus kialakítása nem volt tudatos a részéről, önmaga keresése közben bukkant rá saját, egyéni hangjára.

A költészet és a grafika közötti közös vonásokat önállóan fedezte fel és hamar rájött eredetükre: véleménye szerint a vers a legelvontabb kommunikációs eszköze az irodalomnak éppúgy, mint a tervezőgrafika a képzőművészetnek.

Az, hogy a magyar költészet kincsestárából válogatta össze ennek a kiállításnak az anyagát, bizonyítja, hogy egy évtizedes amerikai élet után is erősen kötődik a magyar kultúrához. Azzal, hogy a Föld másik oldalára vetődtem, nem vágtam el, csupán megnyújtottam a gyökereimet – írta egyik levelében.

Tanárként vallja, hogy a technikai tudás elsajátítása mellett igen fontos a szüntelen gyakorlás és az olvasás, erre biztatja tanítványait is. Ez a módja, hogy a grafikusművész olyasféle közvetítővé váljék, aki vers, próza vagy akár zene által gerjesztett sugallatokat képpé alakít. Így valósítható meg bizonyos fokú átjárás a művészeti ágak között. Egy irodalmi műben megjelenhet egymásra építve vagy akár egymással párhuzamosan több dimenzió, a zene dallama és ritmusa pedig tükröződhet a képi ábrázolás színeiben és formáiban. Tapasztalható ez többféleképpen; ismert elmélet például, hogy a hangnemekhez színek kapcsolódnak, különösen a zenét hivatásszerűen és magas fokon művelők körében. Egyik legnagyobb zeneszerzőnk, Liszt Ferenc állítólag így instruálta koncertmesterként a weimari zenekart: „Uraim, egy kicsit kékebben, ha kérhetem”. Versekről és színekről szólva pedig elég, ha Arthur Rimbaud talán legismertebb költeményét, a Magánhangzók szonettjét idézzük fel.

A mostani kiállítás képeinek mérete szükségessé teszi a közeli szemlélődést, ezzel eleve bizonyos intim kapcsolatot alakítva ki a mű és a néző között. Természetesen kötődés nélkül, önmagukban is élvezhető alkotások ezek a képek éppúgy, ahogyan a versek is értékesek maradnak illusztrációk híján. Mégis, egymás mellé téve újabb egységet formálnak. Így megtörténhet, hogy párhuzamba állítva más részletek domborodnak ki az olvasó, a néző számára, mintha egymástól különválasztva szemlélné vagy olvasná őket. De mást és mást mondhat számunkra az is, ha egyenként, egymástól elszigetelve nézzük végig a képeket, kizárva ezzel, hogy az előző hatással legyen az utána következőre.

A vers olyan, mint egy tenger, amibe beleugrok – írta egy másik levelében. Megpróbálom megérteni és átérezni, keresem a fő gondolatot, amiről szól. Aztán fogom a gondolatot és befogadom önmagamba, a lelkembe, ahol az dolgozni kezd. Azt rajzolom le, amit a költemény lényege elindított, létrehozott bennem. Nem szó szerint illusztrálom a verset, hanem azt jelenítem meg, amit a költő megértetett velem. Lehet több variációja ugyanannak a gondolatnak, különböző életélmények után másként tud válaszolni az ember. Az új válasz persze nem jelenti azt, hogy az előzőleg adott nem autentikus.

A most kiállított, képekkel illusztrált versek egy impozáns szeletét adják a magyar költészetnek. Kádas Szilvia az összeállításnál olyan műveket választott, amelyek valamilyen formában kapcsolódnak a természethez. Tette ezt a természet lélektelen kiszipolyozása fölött érzett aggodalmában. Képei mégsem szomorúságot közvetítenek, sokkal inkább figyelemfelkeltők és reményteljesek. Egyik példaképe Milton Glaser reklám- és tervezőgrafikus, aki szerint ő és a vele hasonlóan gondolkodó művészek, ha etikusan művelik mesterségüket, eljuthatnak a pokolból a purgatóriumba. A nem elhanyagolható különbség a kettő között az, hogy a pokolban lévők nem ismerik fel bűneiket, ezért nem is lehet bűntudatuk. A purgatóriumban viszont azok vannak, akik képesek a bűnök felismerésére és felismertetésére, és ezzel önvizsgálatra késztetik a közönséget.

Így mutatkozik meg az etika szerepe a grafikában, abban a remélhetően sok emberhez szóló képzőművészeti ágban, amelyet Kádas Szilvia méltán képvisel New Yorkban és Nyíregyházán egyaránt.

 

Somos Péter újságíró

 

2019.09.04.