Hárman Nyíregyházáról indultak

Nyíregyházi Városi Galéria

 

"...hárman Nyíregyházáról indultak", SZIKORA Tamás, BULLÁS József, iSKI KOCSIS Tibor

 

 Váci Mihály Kulturális Központ - Nyíregyházi Városi Galéria

 

2019. április 24 – május 18.

 

A közös kiállítás gondolata 2009 körül fogalmazódott meg a baráti szálon is egymáshoz kötődő művészekben. Tamás, József és Tibor a kilencvenes évek második felében találkoztak Budapesten, Szikora Tamás fél éves kurzust tartott a Képzőművészeti Egyetem festő szakán, amelyen résztvett iski Kocsis Tibor is, aki ekkor már ismerte Bullás Józsefet és műveit. Szikora kurzusát követően is fenntartották szakmai kapcsolatukat, előbb iski Kocsis, mint pályakezdő művész látogatta Tamás műtermét, majd 2008-tól két egyéni kiállítást rendezett a művészeti vezetése alatt álló VILTIN Galériában. Közös munkájuk során hamar kiderült, hogy Szikora Tamás Nyíregyházán született és egész élete során fontos szerepet töltött be az észak-kelet magyarországi város, hasonlóan, mint a Kisvárdán született iski Kocsis Tibor illetve Bullás József életében. Bullás kisgyerekként került a városba, ahol egészen ifjú koráig élt és folytatta tanulmányit, itt kezdett rajzolni és a művészet lényegi kérdései is először itt érintették meg a fiatalembert.

 

A kiállítás gondolata nem csak a közös földrajzi kötődés miatt fogalmazódott meg, hanem a művészetről alkotott esszenciális közös nevezők mibenléte is inspirálta. Bár stilárisan különböző pozíciók jellemzik az alkotókat, mégis mindhármuknál jelen van a festői metafizikus tér és gondolat.

 

Szikora Tamás festészetére a hetvenes évektől nagy hatást gyakorolt az orosz ikonfestészet kettős léte a nyugati mintájú centrális perspektíva és a keleti gyökerű negatív perspektíva szintézise, és a rá jellemző spirituális állandóság. Így saját festészeti önazonosságának alapjait az ikonfestészetre helyezte. Majd a kora XX. századi magyar festészetre jellemző drámaiság gyakorolt rá nagy hatást, Tornyai János és Rudnai Gyula vagy Farkas István ősidőkbe feledkező a természetbe révedő mélység iránti alázata. Tisztában volt azzal, hogy legitim kortárs művészetet nem lehet felépíteni a kulturális hovatartozás, gyökerek ismerete és azok tudatosítása nélkül. Így saját vizuális nyelvét a magyar festészet drámai líraisága és a szélesebb európai festészet, -azon belül is a spanyol piktúra Ribera és Goya- feszült fényárnyékra építő, rajzos, drámai hangvétele között találta meg.

Egy interjújában elmondta, hogy a spanyol festészet drámaiságát nagyon rokonnak, közelinek érzi a kora XX. századi magyar festészettel. Ennek megfelelően 1972-es találkozása Antonio Clave művészetével azonnal meghatározó élményként hagyott nyomot a fiatal festőben. A párizsi múzeumi találkozásból a hetvenes években szoros levelezés és barátság alakult ki a két festő között, és a nyolcvanas évek második felében Szikora Tamás többször meglátogatta Clave-t spanyolországi műtermében.

A ’80-as évek elején egyre jobban eltávolodik a figuralitástól és a lírai absztrakt kísérletektől, míg nem 82-ben rátalál a dobozra és annak árnyékára: erre a férfi-nő metaforájaként is jól értelmezhető formára. A fény és árnyék, fiók és annak helye, a doboz és a mögötte álló fal síkja Szikora számára több volt puszta festészeti formánál. A nyolcvanas évek kultikus filmrendezője Ingmar Bergman filozófiája és az emberi viselkedés tanulmányozása terén felmutatott vizuális metaforái, nagy hatást gyakoroltak Szikora festészetére, kinek addigra kialakult saját egyedi, emblematikus hangja, amely egyben markáns kortárs nyelven szólalt meg. Ha esztétikai értelemben közelítek hozzá, beemelt számos a kor nyugati művészetére jellemző posztmodern formát, formaiságot, de nem volt formalista, hiszen pszichikai, szociológiai értelemben is kereste a férfi és nő metaforájának megjelenítésére leginkább alkalmas képzőművészeti formát.

Első dobozképei rajzok voltak, mintegy öt évig csak ceruzával rajzolta dobozformáit, majd pasztellt, olajat, temperát is használva bővíti anyagkészletét. A rajz a legősibb, a kézírással azonos őszinteségű kifejezésforma, jellege miatt a szellem impulzusainak közvetlen megjelenítésére is lehetőséget ad. Dobozainak ábrázolásánál eltért a hagyományos nyugati, egy vagy több enyészpontot használó perspektivikus ábrázolástól, és inkább a metafizikusabb; az ikonfestők által használt fordított perspektívát, vagy az axonometriát használta, azaz dobozait, fiókjait egy imaginárius, képzeletbeli térbe helyezte.

„Megpróbáltam teret ábrázolni a síkon, és síkot térben. „ –mondta Szikora az 1985-ös Sao Paulo-i Biennálén bemutatott műveivel, nagyméretű installációjával kapcsolatban. Ezzel az antropomorf térrel azt kívánom ábrázolni, hogy van egy zárt –kisebb-nagyobb terünk, amelyből életünk során nem igazán tudunk kilépni, még ha vannak is áthatások határaink zártak.

Ha végig tekintünk Szikora munkáin azt látjuk, hogy ritkán használt színeket, azaz élénk színekkel nem dolgozott. Ez a magyar hangulat- mondta egyszer, gondoljunk csak a korábban említett Tornyi, Rudnai vagy Nagy István festészetére, de mondhatnám Munkácsyt is. Azaz festőként a földszínek a barnák, zöldek, okkerek kifejezőereje foglalkoztatta, és azok használatát fejlesztette a legmagasabb mesteri fokra.

1987-től művei egyre inkább a konstruktivizmusra jellemző absztrakció jeleit mutatják, Szikora – mint ahogy azt Károlyi Zsigmond, a festőbarát összegzi - alapvetően absztrakt festő, azaz „az ábrázolt (?) dolog ideáját festi meg, ezért bármiféle hasonlóság konkrét, valójában létező tárgyakkal voltaképp a véletlen műve”. Dobozai, amelyek korábban az axonometria, vagy a forditott perspektívának köszönhetően megtestesültek egyre inkább absztrahálódnak és geometriai jelként kezdenek működni egy imaginárius térben. Elsősorban egy felülnyitott doboztípust ábrázol és megjelenik az árnyék, mint a dobozforma geometrikus kompozíciós ellenpontja a síkban. Az árnyék, amely meghatározza a sík helyét, és így a doboz, mint kubus ki tud terjedni a térben. Az árnyék ez esetben, mint női princípium támogatja a fényben lévő a fal síkjából kiemelkedő metaforikus férfi princípiumot.

Kompozícióin nincs alá és fölé rendelt viszony, a formák, foltok kölcsönösen szolgálják egymás létét és harmóniát alkotnak. Gyakran ez a két központi elem alakítja magát a kép kétdimenziós testét, így a 90-es évek elejétől formázott vásznakat, fatáblákat készít. A képzeletbeli tér és atmoszféra a képi sík mindig arra mozdult amerre a központi kettős téma kívánta. Életének utolsó periódusát az objektek, kollázsok, pasztellmunkák készítése határozta meg. A vágott, hajtogatott, ragasztott tárgyak még soha nem kaptak ilyen formát. Itt megszűnik a festészetére jellemző kubus alapú gondolkodás, a forma átstruktúrálódik, bonyolódik és sajátos téridomok jönnek létre. A ciklus fő kérdését 2001-ben a  Ludwig Múzeumban megrendezett „Tíz objekt” című kiállításán fogalmazta meg. Majd ezt tovább gondolja, és doboz - festményeivel egyetemben tálalva, kitágított művészeti értelmezéssel ruházza fel, összegzi, majd letisztítja. A nyíregyházi kiállítás képei elsősorban életutjának utolsó tíz bévében készültek. Alkotásai formailag és technikailag egyfajta visszatekintést, korszaklezárásra emlékeztető összegzést is tartalmaznak, mint azt láthatjuk a nyolcvanas éveket idéző olaj-vászon képeken és a korai „dobozkorszak” nagyméretű, rendkívül érzékeny ceruzarajzain. Objektjei viszont előre tekintenek és egy új XXI. századi gondolkodást mutatnak. E két műfaji megjelenés egységben alkotják a kiállításon való részvét egészét.

                                                                                                                                                                         iski Kocsis Tibor

 

Szikora Tamás 1943- ban született Nyíregyházán. 2012. április 22-én hunyt el Budapesten.

1968- ban a leningrádi Kalinyin Műegyetem Kohómérnöki Karán diplomázott. 1976-ban végzett a Magyar Képzőművészeti Főiskola festő szakán. Munkáját számos díjjal, ösztöndíjjal ismerték el, 1977-ben megkapta a Derkovits Gyula ösztöndíjat. 1982-től 1991-ig az Esztergomi Tanítóképző Főiskola docense, 1985 és 1986 között az Iparművészeti Főiskola meghívott tanára. 1990-től a szentendrei Régi Művésztelep tagja, 1992-93-ban másfél évet töltött a párizsi Cité des Arts-ban a Pollock-Krasner Alapítvány támogatásával, 1992-től évente két hónapot dolgozott Párizsban, a Cité des Arts-ban. 1985-1986: a Magyar Iparművészeti Főiskola meghívott tanára. 1990-től a szentendrei Régi Művésztelep tagja lesz. 1987-ben részt vesz a Sao Paulo-i Képzőművészeti Biennálén. 1992-1993-ban másfél évet töltött a párizsi Cité des Arts-ban a Pollock-Krasner Alapítvány támogatásával. 1992-től évente két hónapot dolgozik Párizsban, a Cité des Arts-ban. 1992-ben elnyeri a zsűri díját a XIII. Országos Akvarell Biennálén Egerben, nagydíjat kap a salgótarjáni 6. Egyedi Rajz Biennálén, II. díjjal jutalmazzák a Nemzetközi Pasztell Biennálén Saint-Quentinben. 1994-ben Munkácsy Mihály- díjjal tüntették ki. 1996-ban másodszor is elnyerte a Pollock-Krasner Alapítvány díját. 1997-ben mesterkurzust tart a Magyar Képzőművészeti Egyetemen. 2006-ban Herczeg Klára-díjban (senior) részesült, majd megkapja a Pro Cultura Urbis-díjat, 2010- ben Érdemes Művész – díjjal tüntették ki. A művei megtalálhatók számos jelentős hazai és külföldi közgyűjteményében így a Ludwig Múzeum- Kortárs Művészeti Múzeumban, a Magyar Nemzeti Galériában, a Petőfi Irodalmi Múzeumban, Budapest; a Jósa András Múzeum, Nyíregyháza; a Modern Magyar Képtár - Janus Pannonius Múzeum, Pécs; a Szent István Király Múzeum, Székesfehérvár; a Collection de Cité International des Arts, Párizs; a KOGART, CIB Bank Zrt., Szerencsjáték Zrt Budapest, valamint számos jelentős magángyűjteményben világszerte.

 

 

 

Bullás József festészete a transzavantgarde/az új szenzibilitás jegyében a nyolcvanas évek elején indult. 1984-ben az Ernst Múzeumban megrendezett Frissen Festve című kiállításon még figurális, ábrázoló képekkel szerepelt. Később keleti utazásai során felfigyelt az ornamentika erejére és fokozatosan távolodott el az ábrázoló narratív festészettől. „Egy olyan absztrakt festészet létrehozására törekszem, ami ötvözi a „trdicionális” nyugati konstruktivizmust a keleti ornementikával kerülve a természet asszociációt, az irodalmiságot és a jel-képzést. A toposzok posztmodern újra keverése helyett a „saját szem” által való értelmezés, az újra látás a célom” – vallja a művész.

 

Bullás szerint a kortárs művészet folyamatos újraértelmezésre szorul, így a kortárs művészethez való viszonyát is a „revízió”, önmaga művészethez való viszonyának újragondolása határozza meg.

Gondolkodásmódjában ezt a törekvést részben az „önidézetben” fedezhetjük fel. Ez a motívumok szabad ötvözését jelenti, a lehetőséget, hogy egy kompozíciós formához már annak látszólagos elhagyása után is visszatérjen. A hullám és a kockamotívum is ilyen, amelyek a sorozatok átalakulása és a technika megváltozása ellenére újra és újra felfedezhetők munkáin. Ez a szemlélet a festésmódok keveredésének lehetőségében is jelen van.

A kortárs művészethez való viszony másik összetevője az ecsetkezelés. Bullás az illuzionisztikus festés és az expresszívitás között áll: hol az egyik, hol a másik oldal kerül műveiben előtérbe.

Bullás újabb sorozatai e váltakozás mentén haladva egy visszafogottabb szemléletet tükröznek. A képek az esztétika új útjait keresik. A mai művészet design felé mutató tendenciája, illetve a tervezés minimalizmusra, modernista értékekre való reflexiója a festészetet általában véve tereli a tiszta, átlátható, forma és nem tartalomorientált felfogás felé.

A motívumoktól való elszakadás e sorozatokban megtörtént. Itt már a festészet teremti meg a maga világát, a törvényszerűségek nem az inspirációból, hanem a technikából magából fakadnak. Nem a forma és a tartalom kérdései már a fontosak, hanem a lehetőség, hogy a kép mindezek tudatosságán túl szülessék.

A színvilágot is a nyitás jellemzi, a paletta kitágult, szokatlan árnyalatok bővítik a művészre jellemző organikus alapokon nyugvó koloritot. Újabban szintetikus, „mű”- színeket fedezünk fel vásznain, amelyek nemcsak egy új képtípus megjelenését, de az esztétikai érzékenység változását is jelentik munkásságában. Bullás új műveiben ennek tudatosításának lehetünk tanúi, sorozatai az ezredforduló tükrében értelmezik újra korábbi elképzeléseit és technikáit. Arthur C. Danto, „After the End of Art" című kötetének bevezetőjében elemez egy művet, David Reed videó installációját. A néhány perc egy 1958-as Hichcock film (Vertigo) egy je- lenetét ismételgeti, amin Kim Novak látható. A fekete fehér kópián a háttérben David Reed 1995-ben késztett festménye sejlik fel. Anélkül hogy végig követném a szerző elemzését az installációról, csak egy gondolati szálat szeretnék végül kiragadni.

A számitógép manipulálta mű megtévesztő erejét az a hasonlóság adja, amivel egy ötvenes évek végi alkotás karaktere rokonítható egy maival. Non figuratív, hullámokat ábrázoló műről van szó, ami a fekete fehér redukció és a félhomály ködösítő hatásának köszönhetően tulajdonképpen lehetne egy különös, korát meghazudtoló absztrakt expresszionista kép is.

A kérdés mégiscsak előttünk lebeg: az ezredvég művészeti mozgásainak milyen kapcsolata van a modernista tradícióval, illetve a példa miképpen bizonyítja a művészet spirálisan visszatérő indíttatásainak láétét az évtizedek múlásának vonatkozásában. 

A kérdés azért húsbavágó, mert Bullás József képeinek kapcsán hasonlóan fel kell vetnünk, miként értelmezzük azokat a művészet történetének lassú folyásában, miként határoljuk el vásznait a festészet más hasonló alkotásaitól. Bullás ornamentális szemlélete összevethető néhány klasszikussal, Delaunay-val, aki a körformát tekintette motíivumai kiinduló pontjának, illetve a nyolcvanas, kilencvenes évek múvészei közül Philip Taaffe-vel, Ross Bleckner-rel, Bernard Frieze-zel.

Életműve több stíluskategórián keresztül vezetett. A posztmoden képiségének időszaka után került közel az említett minta(pattern)festők törekvéseihez, de az utóbbi években munkái már egy konstruktív irányba mutatnak.

 

                Petrányi Zsolt

 

 

Bullás József 1958-ban született Zalaegerszegen, jelenleg Budapesten él és dolgozik.

1986-ban végzett a Magyar Képzőművészeti Főiskola festő szakán. Munkáját számos díjjal, ösztöndíjjal ismerték el, így 1985-ben XX. Internationale Malerwochen in der Steiermark, Graz díját. 1985-ben kiállít a XVIII. Sao Paoló-i Biennálén. 1986-ban a Derkovits Gyula ösztöndíjat kapta meg, 1987-ben a Studio-díjat, és a Derkovits Festészeti Nívódíjat. 1992-ben Prix Ars Electronica Computergraphic, Anerkeannung díjjal jutalmazták. 1999-ben elnyerte a Római Magyar Akadémia ösztöndíját, 2005-ben a Műcsarnok „Egyhetes” Festészeti díját.  2008- ban Munkácsy Mihály- díjjal tüntették ki. 2011-ben megkapja a Victor Vaserely Ösztöndijat Párizsban, 2012-ben  Vasarely Foundation, Aix-en Provence ösztöndíját. 2014- megkapja az NKA Kiemelt Alkotói Támogatását. 2017-től a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karának festő tanára, adjunktusa. Művei megtalálhatóak számos jelentős köz és magángyűjteményben: többek között a Székesfehérvári Szent István Király Múzeumban, a szombathelyi Modern Képtárban, a Magyar Nemzeti Galériában, a Ludwig Múzeumban vagy a Neue Gallery Grazban.  Valamint számos magángyűjteményben Magyarországon és külföldön egyaránt.

 

 

iski Kocsis Tibor-t konceptuális alkotóknak tekinthetjük, ám ő már ahhoz a posztkoceptualista művésznemzedékhez tartozik, akik nem tagadják meg a műalkotástól sem a tárgyiságot, sem a referencialitást. Annyiban mégis a klasszikus konceptualizmushoz kötődnek, amennyiben nem szociológiai vagy politikai kérdéseket tematizálnak, hanem megmarad a művészeti önreflexió problémájánál. A legfontosabb kérdés számára, hogy a művészet miképpen képes reprezentálni az úgynevezett valóságot. Ezért van az, hogy művei, bár teoretikus felismerésekhez vezetnek, s mindig az ideát, a gondolatot helyezik a középpontba, elsődlegesen a fizikailag is megtapasztalható világgal állnak dialógusban. Az ő alkotásain keresztül nézni bele a gondolat tekintetébe éppen ezért azt jelenti, hogy egy eleven-érzéki világba, a gondolat húsába pillantunk bele. Mit látunk, amikor ezt megtesszük? Először is érzékileg megragadható tárgyakat (fotókat, festményeket, filmeket, objekteket) és a hozzájuk tapadó, racionálisan beazonosítható narratív tartalmakat látjuk. A nagy felbontású fotók például a természet egy-egy részletének felvételei, amelyek mindenekelőtt az ismerős szemantikai tartalom révén ébresztenek bennünk erős benyomásokat. (…)

A Hold sötét felszínét reprezentáló szénrajzok aprólékosan kidolgozott részleteikkel és hatalmas méretükkel intenzív érzéki energiákat mozgósítanak bennünk. Csakhogy ezekből az érzéki benyomásokból és az azonosítás automatizmusára építő aktusokból rögtön kibontakozik egy reflexivitásra és analízisre kényszerítő mozzanat, a Roland Barthes-i punktumhoz hasonlatos „tűszúrás” vagy „megsebesítés”, amely kizökkent a közvetlen átélésből.  (…) Az irónia fontos poétikai eszköz iski Kocsis számára. Nála nem az a kérdés, hogy az élet apró nüanszai hogyan nőnek fölébe a nagy Egésznek, hanem hogy mi van a látvány mögött, s miképpen teremtődik meg a természet reprezentációja? iski Kocsis művészként azon dolgozik rendületlenül, hogy minél pontosabban hozza létre a maga művészeti másolatait. Ezért fotóz, ezért rajzol, ezért fest, tulajdonképpen mindegy is számára a médium és a technika – egyetlen motiváció van: a természet utánzása. És itt jön az ironikus gesztus: mindig ügyel arra, hogy az artisztikus-beavatkozó mozdulat látható maradjon, s hogy a reprezentált valóságrészlet ne váljon szimulációvá. Az időtlenség képzetét keltő felhők például számára is visszatérő témát szolgáltatnak: fotósorozaton és festményeken egyaránt megörökíti. De a mű narratív közérthetősége az előállítás módjára történő reflexió nyomán mindig iróniába billen át.

Az irónia nemcsak a látvány mint illúzió dekonstruálásából, hanem a referenciához való viszonyból is kiolvasható. Amikor iski Kocsis kiállít egy márványdarabot (Párizs-sorozat, Diptychon I-II., márvány), akkor látszólag a referenciára mutat rá, ugyanakkor a kisajátítás, s egyáltalán, a szelektálás már eleve művészeti gesztus. Amikor a talált tárgyba, a márványlapba bele is vés, hogy az eredeti mintázatot (a fekete kő fehér rajzolatát) utánozza, akkor egyszerre utánozza a természetet és hagyja ott a természeti elemben a saját kézjegyét. Amikor egy párizsi bazilika belsejében lefotózza az ott előforduló, számtalan márványfelületet, s azokat egymás mellé helyezi, akkor épp’ hogy nem azonosítást végez, hanem elkülönböződéseket hoz létre (Párizs-sorozat, giclee nyomat). (…) Az utánzás évezredes problémájára tehát, melyet a 20. századi absztrakt művészet megkísérelt egyetlen radikális gesztussal megkérdőjelezni, iski Kocsisnak az a válasza: a természet nem eliminálható, nem tehető puszta imaginatív mozzanattá, a képzelettel és a reprezentációval szemben ugyanis elsőbbséget élvez. Ugyanakkor sohasem juthat el az önmagával való azonosság teljes fokára, hiszen a reprezentáció szükségszerűen az önmagától való elkülönböződését leplezi le. Mi több, a természethez lényegszerűen hozzátartozik a különbség, a diverzitás vagy egyenesen az idegenség. iski Kocsisnak tulajdonképpen minden műve a kétségbevonhatatlan, ám megragadhatatlan természet egy-egy fragmentuma.

A megragadhatatlanság legszebb példáit a hatalmas méretű szénrajzok adják (LUNA-képek). Ezek a világ egy olyan pontjáról tudósítanak, a Hold felszínéről, amelynek valóságosságát fotódokumentumok állítják, saját fizikai érzékeinkkel mégsem tapasztalhatjuk meg, így számunkra ez a jelenség valamiképpen a fikció ködébe vész. Az univerzum képei kulturális képzeletünkbe íródtak bele, amelyeknek aprólékos kidolgozottságú „utánzatával” a művész nem annak realitását kívánja hangsúlyozni, inkább szuperrealitását vagy, ahogyan Vékony Délia írta, „szupernaturalitását”  – így teremti meg a természeti képben a természetfeletti reprezentációjának lehetőségét.

 

                                                                                                                                                                            Széplaky Gerda

 

iski Kocsis Tibor 1972-ben született Kisvárdán, jelenleg Budapesten él és dolgozik.

2001-ben festő szakon diplomázott a Magyar Képzőművészeti Egyetemen, majd ugyanitt 2004-ben művészettörténet és vizuális nevelőtanári diplomát szerzett. Az FKSE, a MAOE és a HUNGART tagja. Munkáját számos díjjal, ösztöndíjjal ismerték el, így 2002-ben a STRABAG Festészeti Díj- alkotói támogatását, 2004-ben a Római Magyar Akadémia ösztöndíját, 2004-2007 – között a Derkovits Gyula ösztöndíjat kapta meg. 2008-ban két társával megalakítja a VILTIN Galériát.

2018-ban Munkácsy Mihály- díjjal tüntették ki. 2018-ban elnyerte a Magyar Művészeti Akadémia 2018-2021 évre szóló művészeti ösztöndíját. Művei megtalálhatóak jelentős hazai és külföldi közgyűjteményekben így a Szépművészeti Múzeum - Magyar Nemzeti Galériában, Budapesten; a Szent István Király Múzeumban, Székesfehérváron; Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeumban, Győrben; Kortárs Művészeti Intézetben, Dunaújvárosban; STRABAG, Budapest, az Ericsson Magyarország, a K&H Bank, az EUROTAX Sammlung - Freienbach, Svájc és a Budapest II. Ker. Önkormányzat gyűjteményében. Valamint számos magángyűjteményben Magyarországon és külföldön egyaránt.

2019.04.24.